Üdvözöljük
Ostffyasszonyfán!

Petőfi emlékek Ostffyasszonyfán

2015-11-22 13:31:00

 "Egy boldog nyár 1839."

  Petőfi 1839 nyarát töltötte Ostffyasszonyfán. A fiatal (16 éves) fiú azonban már addigi rövid élete alatt is kalandos utat járt be. Az aszódi gimnáziumból 1838-ban hazatérő ifjút már, a nyomor fogadta, szülei tönkrementek. Ekkor kezdődtek közte és édesapja között a konfliktusok. Az idősebb Petrovics, szerette volna fiát maga mellett látni, mészárosságra fogni. Az ifjúnak azonban természetesen más tervei voltak: elsősorban katona vagy színész akart lenni. A következő évi tandíjat még nagy nehezen sikerült összeszedniük, így Sándornak nem kellett megszakítania tanulmányait, Selmecre került, a líceum retorikai osztályába.

Az új környezetbe azonban nem tudott megfelelően beilleszkedni, tanulmányi eredménye is nagyon megromlott, egyik tanára meg is buktatta. Ennek több oka is lehetett. Szülei elszegényedése miatt Petőfi nyomorgott, éhezett Selmecen. Nagyon nehezen tudta feldolgozni a helyzetet, s minden bizonnyal ez is hozzájárult rossz iskolai eredményéhez. Másrészt történelemtanára, iránta tanúsított rosszindulata is hatással lehetett rá.

A bukás után elhagyta az iskolát, Pestre szökött, ahol beállt a Nemzeti Színházhoz statisztának. Szülei megtalálták, és édesanyja szeretetével rávette, hogy térjen haza velük. Más források szerint, azonban nem szülei, hanem egyik rokona, Salkovics Mihály ismerte fel, aki magával vitte Székesfehérvárra. Salkovics valószínűleg azért vállalkozott Petőfi pártfogolására, mert nagy része volt abban, hogy a fiú szülei tönkrementek. Kétezer pengőt kért kölcsön a még vagyonos Petrovicstól, és különböző ügyekben kezességet is vállaltatott vele. Ezeknek nagy szerepe volt a család eladósodásában. Ezeken a bűnein akart talán enyhíteni Salkovics Mihály, a rokon fiú támogatásával. Hamarosan továbbküldte őt bátyjához Salkovics Péterhez Ostffyasszonyfára.
Az idősebb Salkovics tagosító földmérnökként nagyon jól élt ebben a kemenesaljai faluban. A környékbeli földbirtokosok ügyeit intézte, bőven volt munkája. Egy mérnöki irodát működtetett a településen, hét-nyolc gyakornokkal dolgozott. Petőfi gyalog jött a faluba a Veszprém-Tapolca-Kiscell útvonalon, körülbelül május 6-án érkezett meg Ostffyasszonyfára. Salkovics különböző munkákkal bízta meg őt: az elemi iskolába készülő ötéves fia mellé megfogadta házitanítónak, valamint mérnöki irodájában is igyekezett hasznát venni rokona jó képességeinek, elsősorban szép írásának és rajztudásának. A fiú tehetségét látva elhatározta, hogy taníttatja, szeptemberben Sopronba küldi tanulni.

A nyár elején tehát Petőfi szép reményeket táplálhatott jövőjét illetően, ez is hozzájárult a vakáció jó hangulatához. De a legmeghatározóbb mégis az volt, hogy nem kellett egyedül töltenie a szünidőt, mert hamarosan korban hozzá illő társak érkeztek a vidéki kúriára. Ők szintén Salkovics rokonai voltak: az öccse, Salkovics Károly és az unokaöccse, Orlay Petrich Soma, a későbbi híres festő. Hozzájuk kapcsolódott később egy ismerős csöngei földbirtokos fia, Csáfordi Tóth József is. A fiúk együtt töltötték a szünidőt, de jó barátság csak Petőfi és Orlay között alakult ki. Együtt járták a környéket, nagyon jól érezték magukat, még vadászaton is részt vettek. Lejártak fürdeni a Rábára, megismerkedtek az uraiújfalui Szelestey Lászlóval (a későbbi költővel és politikussal).
Petőfit rokonai bevezették a helyi társaságba is, megismerkedett a környékbeli földbirtokosokkal (Weöresök, Sziták, Ajkayak, Tóthok, Pálffyak, Csáfordi Tóthok, Kisfaludyak, Ostffyak), akikkel nagybátyja nagyon jó, baráti kapcsolatban volt. Ez a társaság azért is nagyon fontos, mert itt ismerkedett meg Csáfordi Tóth Rózával.

Csáfordi Tóth Róza 1822. januárjában született, egy évvel tehát idősebb volt Petőfinél. Édesapja, Csáfordi Tóth Ferenc Csönge tekintélyes földbirtokosa volt, köztiszteletben álló ember, aki egy ideig az evangélikus gyülekezet gondnoki tisztét is betöltötte. Petőfi tehát nem csupán életkora, de társadalmi helyzete miatt sem reménykedhetett a szerelem beteljesülésében. Rózát általában kiemelkedő szépségként jellemzik: szőke hajú, kék szemű, lassacskán már eladósorban lévő lány volt, s valószínűleg észre sem vette Petőfi hódolatát. Bár a társaságban, az ifjak összejövetelein gyakran találkozhattak, a félénk Petőfi nem mutatta ki érzelmeit, barátainak sem beszélt ezekről. A fiúk is csak véletlenül szereztek róla tudomást, megtalálták a verseket, melyeket imádottjának írt. Orlay arról is beszámol, hogy amikor gitárjátéka, éneke elismerést váltott ki Rózából, barátja féltékenyen rátámadt. Más azonban nem történhetett. A versek valószínűleg eljutottak a lányhoz, de ezek számáról, egy részük későbbi sorsáról nem tudunk semmi biztosat.
A nyár végén a mérnök korábbi terveivel ellentétes döntést hozott, mégsem szándékozik taníttatni az ifjú Petőfit. Ezt azonban nem közölte vele személyesen - munkája miatt nem tartózkodott otthon - csak feleségéhez írt levelében intézkedett az ügyben. Az asszony azonban nem merte megmondani a fiúnak, hanem a levelet a zongorára helyezte, mivel tudta, hogy Petőfi ott biztosan megtalálja, hiszen rendszeresen játszott a hangszeren. Az ifjú tehát így értesült jövőjéről. A levél tartalmát is Orlaytól tudjuk meg:
„Samut és Károlyt küldjétek vissza Sopronba, Sándornak azonban adj egypár forintot, s menjen, amerre tetszik neki, belőle úgysem lesz egyéb komédiásnál.”
Azt, hogy mi vitte rá Salkovicsot erre a döntésre, nem tudhatjuk biztosan. Lehet, hogy szerepe volt ebben annak is, hogy Csáfordi Tóth értesült a Rózához írt versekről, és a mérnöknek is beszámolt róluk. Ez azonban nem bizonyítható teljesen.
Petőfi szeptember elején hagyta el Ostffyasszonyfát és már szeptember 6-án Sopronba érkezett, ahol beállt katonának. Így ért véget a vakáció, melynek a költő személyiségére, további életútjára gyakorolt hatását a szakirodalom szinte egyöntetűen kiemeli. A Petőfiről szóló irodalomban két dolgot biztosan megemlítenek Ostffyasszonyfával kapcsolatban, a fiatal lány iránt érzett reménytelen szerelmét, valamint a híres „levél-jelenetet”, a kiutasításáról való értesülése pillanatát.
Általában a két dolgot össze is kapcsolják, előbbit jelölik meg annak okául, hogy Salkovics nem tartotta be ígéretét, nem volt hajlandó taníttatni rokonát. Nem tudhatjuk biztosan, hogy valóban összefüggés van-e ezek között. Az azonban bizonyos, hogy a költő valóban szerelmes volt Rózába, reménytelenül.

Petőfi kultusz Ostffyasszonyfán.

Petőfi tehát mindössze 16 éves kamasz volt az itt töltött nyáron. Hogyan él ez az ostffyasszonyfaiak emlékezetében, figyelembe veszik-e ezt akkor, amikor a költőről beszélnek. A tapasztalatok alapján megállapíthatjuk, hogy bár a költő akkori életkorával tisztában vannak, mégsem egy kamasz fiúról, hanem általában a „nagy költőről” beszélnek, rá emlékeznek. A későbbi történelmi személyiség tulajdonságaival, szerepével ruházzák fel őt.

Ha mégis szóba kerül – szakirodalomban vagy különböző helyi, megyei kiadványokban, megemlékezésekben – Petőfi életkora, azt arra használják fel, hogy a faluban eltöltött időszak, az egyes események és személyek szerepét még jobban kiemeljék. Ugyanis azt hangsúlyozzák – s ez valóban így is van -, hogy a költő ekkor életének abban a szakaszában járt, amikor az ember a legfogékonyabb, amikor az egyes események óriási hatással lehetnek személyiségének alakulására. Ebben az időszakban családja szomorú helyzete mellett, itt két újabb meghatározó kudarccal kellett szembesülnie: a szerelmi csalódással, és a kitaszítottsággal, ami reményei szertefoszlását is jelentette. Ezekre a negatív eseményekre azért büszkék mégis a helybéliek, mert azok jelentősen befolyásolták, alakították a fiatal fiú személyiségét. Úgy is tűnhet, hogy a költő jellegzetes pozitív jellemvonásai ezeknek hatására alakultak ki. Petőfi későbbi életútjának alakulásában tehát nagy szerepet tulajdonítanak a faluban eltöltött időnek.

Egy szempontból mérföldkőnek, mégpedig az első mérföldkőnek nevezhetjük a költő életében ezt a nyarat, véget érnek a diákévei, s a vándorlás nyomorúságos időszaka következik.
Dienes András így fogalmaz az „ostffyasszonyfai Petőfi”-vel kapcsolatban:
„… s ha szobor kerül valaha a gesztenyefás udvarra, szemközt az udvarház oszlopos homlokzatával, én nem az önmagát kereső, serdülő fiú szobrát emelném ott fel, ha ez valaha is tőlem függne, hanem a szívünkben ma élő Petőfit, a diadalmast, a géniuszt. Így térjen vissza Ostffyasszonyfára.”
Ez mintha azt sugallná, hogy a költő egész életművével, tetteivel elégtételt vett az itt elszenvedett sérelmekért, rajtuk felülemelkedve bebizonyította igazságtalanságukat. A kultikus beállítódás tehát egyértelmű, megjelenik a szenvedés, az azon való felülemelkedés, az alá-fölérendeltségi viszony a költő és csodálói között.

A kultusz jellemzője, hogy tárgyát szinte csak pozitív tulajdonságokkal ruházza fel, ezeket a tulajdonságokat felerősíti, míg az imádott személy ellenfelei, vagy a vele bármilyen formában szembenállókat erőteljesen elutasítja, elítéli, negatív jellemvonásaikat hangsúlyozza. Ezáltal a két csoport – a „jók és rosszak” – közötti ellentét, szakadék óriásivá nő, ennek köszönhetően lesz valóságos szentté, legendává a költő. Mindez az ostffyasszonyfai Petőfi-kultusz esetében is érvényesül.
Petőfiről természetesen nem mondhatunk rosszat, bár tudjuk, hogy konok és nyakas volt, könnyen méregbe gurult, nem volt túl jó természete. Erről Orlay írásából szerezhetünk információkat. Egyrészt mindez magyarázható korábbi megpróbáltatásaival, másrészt a költő egész életét ismerve, történelmi szerepvállalására tekintve, ezek a tulajdonságok teljesen más megvilágításba kerülnek. Átértékelődnek, sőt egyenesen szükségessé is válnak, a forradalmár –szerep alapjává.

Petőfi és az Ő sorsát befolyásoló személyek kapcsolata.

Az egyetlen személy, akit Petőfi társaként, lelki rokonaként említenek, Orlay Petrich Soma. A két fiú között igazi, mély barátság alakult ki az együtt eltöltött hónapok alatt:

„… az első bizalmas óra megteremté halálig tartó változatlan összeköttetésünket s mondhatom, benső barátságunkat.”
Együtt töltötték minden idejüket, a Rába és a Lánka patak melletti erdőkben barangoltak, nyúlra vadásztak. A faluban a mai templomok és iskolák körüli területen a XVII. századig vár állott, melyet Kígyókőnek neveztek a helybeliek. Ezt 1680-ban lőtték rommá a császári csapatok, mert Ostffy Miklós védelmébe vette Fekete István protestáns lelkészt. Ezeket a romokat Petőfi még láthatta, sőt ezeknek hatására kezdett el foglalkozni a várakkal, még Ostffyasszonyfán összeállította a magyarországi várak jegyzékét. A fiúk képzeletét megmozgatta a múltbéli események felidézése. Petőfi szívesen beszélt erről barátjával. Ha nem volt is minden dologról azonos a véleményük Orlayval, ha teljesen nem azonosíthatjuk is a két fiú jellemvonásait, az utókor mégis hálásan gondol a későbbi festőművészre, hiszen az kitartott barátja mellett annak haláláig.
A másik két fiúról már rosszallóan emlékeznek meg az egyes írásokban. Elsősorban a költőnek Salkovics Károllyal kialakult konfliktusát említik; Károlyt Petőfi előszeretettel bosszantotta, gúnyolta. A családnak volt egy Ráró nevű kutyája, s Károly a kutya neve miatt szenvedett el sérelmeket. Sándor ugyanis nagyon élvezte azt, hogy ha az udvaron a kutya nevét kiáltotta, akkor egyszerre jelent meg a hívásra a kutya és Károly is, aki mivel a távolból nem érthette tisztán a nevet, azt hitte, hogy őt szólítják. Érdekes, hogy olyan feltételezés is létezik, amely szerint a versek miatt kirobbant botrány okozója is ő volt. Ugyanis, miután megtalálta a költeményeket, azzal vett elégtételt, hogy azokat megmutatta Salkovicséknak. Láthatjuk, hogy feltételezik róla a rosszindulatot, a bosszút. Az utókor őt elsősorban azért ítéli el, mert egy kamaszkori sérelem miatt egész életében elhatárolta magát a költőtől, nem volt hajlandó egyetlen sorral sem hozzájárulni a Petőfi-életrajzhoz.
Károly inkább Róza öccsével, Csáfordi Tóth Józseffel barátkozott. Ez a két fiú nem értette meg Orlayt és Petőfit, teljesen más volt az érdeklődési körük. Sándor költeményeit, melyeket Rózához írt, megtalálták, ki is gúnyolták őt ezekért.
Salkovics Péternek volt a legnagyobb lehetősége arra, hogy a költő életét, sorsát alakítsa. Tulajdonképpen kérdéses, hogy miért vette magához rokonát. A korábbiakban már említettük, hogy állítólag testvére bűnein akart enyhíteni, a bajba jutott Petrovics családon akart ezzel segíteni. De általában megemlítik azt is, hogy a fiúnak hasznát tudta venni munkájában, fia taníttatásában, ezért ez az önzetlenség megkérdőjelezhető. Főképp azért kerül ez is negatív megvilágításba, mivel a mérnök a későbbiekben csúnyán elbánt Sándorral. Miért nem tartotta be ígéretét?

Az egyik vélemény szerint Róza apjától értesült a szerelmes versekről, és felháborodásában tagadta meg a fiú támogatását. De ez valószínűtlen, mivel ekkor nem is tartózkodott otthon, a levelezésre pedig már azért sem lehetett idejük Csáfordi Tóthtal, mivel a hagyomány szerint Petőfi ezeket a verseket csak búcsúzáskor adta át Rózának.
A történteket elsősorban Salkovics fukarságával, megbízhatatlanságával magyarázzák. Az ostffyasszonyfaiak szerint mégsem akarta vállalni a költségeket, de még annyira egyenes ember sem volt, hogy ezt személyesen közölje Petőfivel. Az egykori csöngei evangélikus lelkész, Hutter Zsigmond, a Petőfivel kapcsolatos helyi emlékek kutatója azt is felrója, hogy a lelki dolgokkal sem nagyon foglalkozott, nem is akarta megérteni a helyzetet:
„Salkovics házában nem a legjobban érezhette magát a két fiatal. Salkovics száraz mathematikus volt.”
A mérnököt tehát egyoldalúan, csak negatív tulajdonságokkal jellemzik.
Ezt figyelhetjük meg Róza édesapja, Csáfordi Tóth Ferenc esetében is. Az őrnagyot rideg, szigorú, merev emberként írják le. Az ő fő bűne az volt, hogy lenézte a „mészárosfiút”, nem tartotta méltónak lányához. A” szigorú osztálykorlátok által determinált őrnagy” szemtelenségnek, tolakodásnak tartotta a verseket. Ezért lépett fel erőteljesen azok írója ellen.
Tehát három ember lehetett Petőfi kiutasításának oka: a mérnök, Károly, valamint az őrnagy. Hogy mi történt valójában, azt nem tudhatjuk meg, lehet, hogy mindhárman hibásak, lehet, hogy senki sem. A közös vonás velük kapcsolatban negatív megítélésük, feltételezett viselkedésük elítélése.
Hogyan él a mai emberek képzeletében Csáfordi Tóth Róza, aki akaratlanul is az események elindítója volt? Róza szépségét mindenki megemlíti, nem csoda tehát, hogy a 16 éves kamasz szerelemre lobbant iránta. Ő ebből nem vehetett észre semmit, mert a félénk Sándor természetesen nem merte kimutatni érzelmeit. Így nagy drámáról, elutasításról szó sincs, még csak nem is nagyon beszéltek egymással, a lányt mégis csalfa, csapodár teremtésként jellemzik. Amikor már tudomást szerzett róla, „… tetszhetett hiúságának” a hódolat, de nem vette komolyan. Rózáról még azt is tudható, hogy élete nem volt boldog, s bár ezt nem mondta ki konkrétan senki, a sorok mögött mégis az érezhető, mintha a Petőfivel szembeni csúnya viselkedéséért kellett volna megbűnhődnie.
Hamarosan férjhez ment Móricz Ferenc csabdi földbirtokoshoz, aki jóval idősebb volt nála. A férj folyamatosan féltékenységével gyötörte fiatal feleségét, nem is minden ok nélkül, ugyanis Róza továbbra is kacérkodott az őt körülvevő, a férjénél jóval fiatalabb férfiakkal. Legalábbis ezt olvashatjuk több Petőfivel és vele foglalkozó cikkben is. Anker Antal, Róza egyik leszármazottja próbálta ezt a negatív képet megszépíteni, megváltoztatni. Kutatásba kezdett Móricz Ferencnével, született Csáfordi Tóth Rózával kapcsolatban, és ennek eredményéről 1999-ben beszámolt a csöngei, ostffyasszonyfai és uraiújfalui evangélikusok „Megrepedt Nád” című időszaki kiadványában is. Ő anyakönyvi adatok alapján tagadja a nagy korkülönbséget a férj és a feleség között, szerinte Róza „jó anya és feleség lehetett, aki testvéreivel, rokonaival szeretetben és békességben élt.” Csabdiban 1993-ban felújították sírhelyét.

Petőfiről fennmaradt legendák.

  Petőfiről még őrzik azokat a legendákat, miszerint a Ragyogó-híd melletti egykori, ma már romjaiban sem létező csárdában együtt ivott a betyárokkal. Az Izsákfán élő Savanyu Jóskát és Sobri Jóskát említik a betyárok közül a hagyományok. Ez is megfelel az emberekben élő Petőfi-képnek, aki ugyanúgy a társadalom kitaszítottja volt (a vele Ostffyasszonyfán történtek alapján is), mint a betyárok, és ugyanúgy a szegény emberek támogatója, szószólója lett.

Egy másik legenda szerint, régen volt Asszonyfa és Újfalu között egy Remete-dombnak nevezett földhányás, melynél a néphit szerint az 1848-49-es szabadságharcban résztvevő huszárok pihentek meg egy alkalommal. A közeli Kőris pataknál itatták meg lovaikat. A hagyomány szerint Petőfi is köztük volt. Ez azt jelenti, hogy a költő halála előtt nem sokkal mégis visszatért Ostffyasszonyfára.
Ezek a történetek egyértelműen csak a képzelet szülöttei, mégis fontosak, mert megmutatják azt, hogy milyen kép él az emberekben a költőről, és azt is, hogy talán szeretnének azzal is büszkélkedni, hogy Petőfi felnőtt emberként (hősként) visszatért erre a vidékre.
Egyes mendemondák szerint Petőfi néha titokban találkozott Rózával. A következő történetet 1972-ben jegyezték fel:
„Régen az Ostffyasszonyfa-Csönge út mentén egész diófasorok voltak az út mindkét oldalán. A Károlyi család régi úri család volt a környéken. Sok estélyt rendeztek válogatott programmal. Csáfordi Tóth Róza, Petőfi nagy szerelme, mint úrilány hivatalos volt többször is ezekre az estélyekre. Egyszer, mikor szintén egy ilyen volt, még napszállta előtt megbeszélte Sándorral, hogy utána találkozik vele a diófa alatt. Az estély elhúzódott, és Sándor hiába várt, pedig már hajnalodott. Augusztus fele járt, ilyenkor érőben volt már a dió. Nyáron ismert, hogy korán jő a reggel, és a parasztnak meg kell kezdenie a robotot. Petőfi is észrevette, hogy a fasorban egy paraszt közeledik. Érthetően mérges volt, hiszen már hosszú ideje várt. Akkor írta a Zöld erdőben zörög a haraszt című, nyomdafestéket nem tűrő kifejezésekkel tűzdelt versét. Még reggel találkozott Rózával is.”
A költő eltűnése után sokan nem hittek halálában, visszavárták őt. Ostffyasszonyfán is elterjedtek különböző hírek ezzel kapcsolatban.
Egyesek látták is felbukkanni a környéken Petőfit: A Ragyogó-hídnál, árvíz idején gátépítésnél. Több legenda is élt arról, hogy hol bujkált, egyik szerint az uraiújfalui templomba menekült (itt a hagyomány szerint tényleg töltött néhány napot kemenesaljai tartózkodása alatt).
Másik történet szerint a környékbeli juhászok viselték gondját, egy harmadik változat pedig azt állítja, hogy a Bakonyban élt. Mesélték azt is, hogy a hansági Hany Istók bújtatta a költőt. 1954-ben jegyezték fel Szentivánfán (ma már Uraiújfalu része) Sepsi István mesemondótól a következő „verset”.
„Petőfi még itt jár köztünk Rába füzesiben,
Cseri ihász nád kunyhója jó szállás éjjelre,
Rába-füzes, Subri Jóska, a Ragyogó hídja,
Jól tartják harmad magával, nincsen panasza, jajja.
Gyün a vasas Újfaluba, Petőfit hajszulla
Elhajtja a Szelesteyt német áristomba.
A magyar nép inkább meghal, de el nem árulja:
Nem tudunk mi Petőfiről, nem hallottunk róla.”
Fontos kérdése a kultusznak az, hogy miért csak néhány verset ismerünk, melynek a keletkezési helye Ostffyasszonyfa. A költő kétségtelenül írt itt verseket, költészetének első szakaszát Horváth János már 1838-tól számolja. Dienes András szerint májustól folyamatosan készültek a Rózához írt művek, és nyár végére már egész kötetnyit nyújthatott át a lánynak. Petőfi általunk ismert művei közül azonban csak néhány verset találunk, melynek születési helye ez a falu: Róza, a két Elválás, Bosszú és az Első szerelem című költemények, az Orlay Petrich Somához írt „Bűvölőn hangzik dalod” kezdetű mű, valamint két töredék, az” Eszmélet nélkül…” és a „S boldog uton…” kezdetű próbálkozások. Ezeken kívül még néhány költeményről feltételezhető, hogy a Róza-élményhez kapcsolódnak, a Változás, Csal, Vendég, Elégia című versek sorolhatók ide, de ezek nem itt íródtak. Azoknak a költeményeknek a száma tehát, melyek egyértelműen Ostffyasszonyfán keletkeztek, nagyon kevés.

Mi lett hát a sorsa a Rózához írott, állítólagosan nagy számú verseknek? Voltak-e egyáltalán ilyen versek? Mindenesetre Orlay nem tesz róluk említést.
Az ostffyasszonyfaiak nem törődhettek bele abba, hogy költőjük náluk nem alkotott maradandót, nagyszerűt, jelentős mennyiségű művet, ezért próbálják megmagyarázni a versek sorsát. Ezekről már említettük, hogy a hagyomány szerint Petőfi búcsúzásakor átadta őket imádottjának. Megsemmisülésükről több történetet is ismertünk.

Az egyik variáció szerint a lány apja ezeket olvasva éktelen haragra gerjedt, és behajította őket a tűzbe. A cserépkályha, melyben elvesztek, állítólag még mindig ott áll az egykori Tóth kúriában.
Más elképzelések szerint nem szándékosan égették el ezeket, hanem mint jelentéktelen papírokat a cseléd tűzgyújtásra használta fel őket. Ez az információ „biztos” forrásból származik, Csáfordi Tóth József unokája mesélte el a családjukban hagyományozódó történetet.
Egy harmadik lehetőség is ismert, eszerint Salkovicséknál egy alkalommal a szénakaszálóknak sütötték a pogácsát, és – hogy a tüzes kemencében azok ne égjenek oda – a Petőfi zsebéből kikandikáló lapokkal takarták be a tepsiket. Ez az előbbieknek azért mond ellent, mert így a versek nem is kerülhettek Róza kezébe.
A helybéliektől még egy történetet is ismert ezzel kapcsolatban, ez a lányt teszi felelőssé. Őt ugyanis annyira nem érdekelték a művek, hogy azok papírjait hajának becsavarására használta fel, így semmisítve meg a költeményeket.

Az itt keletkezett műveken kívül még egy kérdés vitatott, mégpedig a később írt versekkel kapcsolatban az, hogy némelyiken felfedezhető-e a faluban átélt élmények hatása. Elsősorban a Tündérálom című lírai költeményt vezetik vissza a Róza-élményre, ennek ihlető szerepet tulajdonítva. (Ehhez persze be kell bizonyítani azt is, hogy nem a borjádi Hitting Amália, hanem Róza volt az „első szerelem”.) Ha valóban ezekből az emlékekből táplálkozik az 1846-ban keletkezett mű, az igazolhatná ennek a szerelemnek, csalódásnak óriási hatását.

A Róza-élményhez kapcsolódik Csöngén a Petőfitől származó legismertebb emlék, mégpedig az evangélikus templom karzatán található, neki tulajdonított bevésés. Ez egy latin nyelvű bibliai idézet:
„Spes confisa Deo nunquam confusa recedit.”, azaz „Az Istenbe vetett reménység sosem szégyenít meg.” (Róm 5, 5.)
A hagyomány szerint a költő Csöngén részt vett az istentiszteleteken, és itt is Rózát csodálta. A lány családjával ugyanis az oltár mellett baloldalon található padban ült, Petőfi pedig fent a karzaton, az orgona melletti bal oldali padban, ahol a bevésés található. Innét jól láthatta a lányt, az egész szertartás alatt őt figyelhette. A kultusz jellemző vonása az, hogy a költő kézírásának, keze nyomának nagy jelentőséget tulajdonít, a bevésés eredete azonban nem bizonyított. Őriznek a csöngei lelkészi hivatalban egy széket, melyről azt tartják, hogy azon ült Petőfi is.

Ostffyasszonyfán az itt élők valósnak fogadják el az itt gyűjtött történeteket. Több dolog – emléktáblák, szobrok, a Művelődési Házban található emlékszoba – is jelzik, hogy ma is él a hagyomány.
Még áll a ház is, melyben hajdan a költő lakott, de korabeli formája már felismerhetetlen. Átépítették, a tornácnak nyoma sincs, a dór oszlopok közé falakat húztak, csak oromzata maradt meg változatlanul. Az udvarban a vadgesztenyefák alatt található egy malomkő-asztal, melyről azt tartják, hogy már Petőfi idejében is ott állt, sőt, a költő ezen írta verseit. Ez persze szintén valószínűtlen, nem lehet olyan idős az a bizonyos malomkő.
Az emberek manapság már nem nagyon foglalkoznak ezzel a hagyománnyal.
A kultusz mégis él, hiszen az ostffyasszonyfaiak minden idegennek először Petőfiről beszélnek, a vendégeknek a vele kapcsolatos dolgokat mutatják meg. A kultikus beállítódás nyomai tehát egyértelműen kimutathatók. Azokat a legendákat azonban, melyeket az ötvenes években jegyeztek fel idős adatközlőktől, ma már nem mesélik a helybéliek. Szinte csak azok a történetek élnek, melyek bekerültek az irodalomtörténetbe is. A korábban szájról szájra terjedő legendákat leírták ugyan a helytörténet kutatói, de ezeket az itt élők ma már nem ismerik.

Természetesen a Petőfivel kapcsolatos érzések azért megmaradtak. Ma is minden lehetséges helyzetben, amikor a költővel megtörtént események és mai élethelyzetek között párhuzamot lehet vonni, a kemenesaljaiaknak biztosan Petőfi jut eszükbe.
Mi lehet azoknak a feladata, akik ápolják a hagyományokat? Elsősorban a fiatalok lelkesítése, buzdítása, Petőfi műveivel való megismertetése. Így személyes élményeik alapján nagyobb kedvet kaphatnak a költővel kapcsolatos események, legendák alaposabb megismerésére. A kultusz ápolása ugyanis csak belső szükségletből fakadhat. Először élővé kell tenni a költőt, megmutatni, hogy ő is ember volt, csak ez az élő személy lehet ugyanis szentté, úgy, hogy bár a földieken felülemelkedik, egy kicsit mégis közénk tartozik, közülünk való.


Petőfi emlékek Ostffyasszonyfán.

A költő itt tartózkodásának emlékére, 1973 - ban hoztak létre emlékszobát.

A jelenlegi kiállítás a Művelődési Házban látható, melynek tartalmi megújítására a Petőfi Irodalmi Múzeum közreműködésével 2006 -ban került sor.

Ezt egy ismertető kiadvány elkészítése követte 2007 - ben, melynek címe ( hasonlóan az emlékkiállításhoz ) : Egy boldog nyár 1839.
Az emlékszoba a Művelődési Ház nyitvatartási idejében látogatható, valamint az alábbi elérhetőségeken látogatási időpont egyeztethető:
• Petőfi Sándor ÁMK - Művelődési Ház
9512 Ostffyasszonyfa, Kossuth u. 44. Telefon: 06 95 394 198
• Petőfi Sándor ÁMK - Általános Iskola
9512 Ostffyasszonyfa, Március 15-tér 1. Telefon: 06 95 394 008


 


Galéria

Friss hírek

Meghívó szüreti rendezvényre

Tovább

Szüreti felvonulás felhívás

Tovább

Települési Arculati Kézikönyv - Lakossági fórum

Tovább

55 éves osztálytalálkozó

Tovább

"Rába-völgy projekt, a térség árvízvédelmének kiépítése"

Tovább